Egy szoknyapecér szenvedései

Dés Mihály: Pesti barokk

 

 

A barátnőm már napok óta azt beszéli, mért tetszik neki Dés Mihály könyve, a Pesti barokk. Én meg napok óta azt magyarázom; nekem mért nem tetszik. Őszintén szólva mást vártam, mikor először olvastam a könyvről a Facebook-on és a Magvető honlapján. Nagy izgalommal vártam a regény megjelenését, érdekelt a téma, a nyolcvanas évek miliője. Na, gondoltam, most majd megtudom, megismerem gyerekkorom világát, azt, amit én, gyerek lévén nem élhettem meg. Maga a történet a születésem évében játszódik, abban az esztendőben, ami Orwell regényének a címe. Igaz, az egy képzelt diktatórikus világban játszódik, de én akkor születtem, abban a valós évben. Így is dedikálta nekem a szerző a könyvet. Csak utána olvastam el a borító hátulján lévő szöveget, melyből az is kiderült, hogy a könyv főszereplője majdnem én vagyok. Ezt is mondhattam volna Dés Mihálynak, amikor dedikált, gondoltam magamban. De nem ezzel töltöttem az időt, inkább belelapoztam a könyvbe, amiben nem voltak képek. Ez volt az első csalódás. A Facebook-on ugyanis voltak képek, és azt gondoltam, a könyvben is lesznek, de nem, az csak a Facebook-változat. De jó, mondom magamban, Facebook-változat. De ott meg szöveg nincsen. Semmi sem lehet tökéletes, mint a kommunista pokolban, ahol hol víz nincsen, hol meg vödör. De nem akarom magam hergelni, térjünk rá a szövegre és ne foglalkozzunk a képtelenséggel.

A szerző, mondhatnánk, majdnem a teljes ismeretlenségből lépett az olvasóközönség elé, persze azt mindenki tudta, hogy Dés László rokona, csak abban nem voltak biztosak milyen rokon. Sokan, akik nem ismerték, elsőre a fiának gondolták, azt, hogy Dés Lászlónak van testvére, tényleg csak azok tudták, akik ismerték, vagy emlékeztek a Banánhéjkeringő című filmre, amiben Dés Mihály játszotta a főszerepet, doktor Kondacsot. A játékos véletlennek köszönhetően pár héttel ezelőtt megismerhettem az igazi doktor Kondacsot, igaz nem orvos, hanem a matematika doktora, de saját bevallása szerint róla nevezték el a filmben Dés Mihályt. Nem tudtam még eldönteni legyenek-e fenntartásaim ezzel az állítással szemben, ezért inkább elhiszem, nincsen kedvem utána járni. Amúgy sem változtat a könyvön, és a kritikámon sem.

désborSzép vaskos könyv, öröm volt olvasni. Pár hétig végigkísérte életem, kicsit hozzám is nőtt, hétköznapjaim részévé vált, sajnáltam, hogy nincs több elolvasandó oldala. Ezt szeretem a vaskos könyvekben, hogy az életem részévé válnak, a közeli ismerős bájával és megszokottságával léteznek az életemben, ezért a könyv vége felér egy szakítással, mintha vége lenne a kapcsolatnak, ami után csak az emlékek maradnak. S már megint. Megint sikerült locsogásommal elkapnom egy fonalat a történetből. Dés Koszta János szerelmének és szakításának történetét meséli el ebben a műfajokban burjánzó, csapongó regényben, mintha egy kádárkori Ulyssest akart volna írni. Olvashatót, olvashatóbbat, mint amit James Joyce írt. Az olvashatóság terén sikerrel járt, mégis kicsit unalmas ez a történet, legalábbis annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint amennyire számítottam. Jó, talán kicsit többet vártam a könyvtől, ezt aláírom. Végül is mindkét regényben – őszintén megvallva az Ulyssest csak az ötszáznyolcvannegyedik oldalig olvastam – van egy kis érdektelenség, legalábbis az olvasó felteszi magának a kérdést, hogy miért? Például miért is írta meg Dés Mihály ezt a történetet? Jó kérdés, de igazából nem szeretnék válaszolni rá, hagyom lógni, és talán, ha lesz hozzá kedvem, válaszolok, persze a legjobb az lenne, ha az olvasó mondaná meg helyettem a választ. Ők is csináljanak már valamit, ne csak a kritikusok.

Barátnőm szerint minden sora arany – inkább Dés – válaszolom, persze nem mondom, hogy rossz, inkább az a baja, hogy nem elég jó. Nem úgy jó, ahogyan nekem jó lenne, talán ez a bajom a könyvel. Vannak benne jó részek – A temetői rondó című fejezet például zseniális –, néha döcög a stílus, mint egy szénásszekér, néha kiesik a ritmusból, amit megbocsájthatatlan bűnnek tartok egy ilyen hatalmas, ötszáznyolcvanegy oldalas szövegkolosszusnál. Nem mindig találja meg az odaillő szavakat, például következetesen „segget” ír fenék helyet, ami nem mindig passzol a szövegbe, sőt, bizonyos esetekben egyenesen sérti a fület. Próbál visszaadni valamit az élőbeszéd közvetlenségéből, ezért használ slendrián, hányaveti szavakat, amik így nem illenek bele a szövegbe, ami más helyeken mégiscsak irodalmi. A könyv szerkezetét, felépítést is érdemes alaposabban szemügyre venni, amit kissé kaotikusnak érzek. A lineárisan haladó történetet folyamatosan megtörő, más műfajban írott fejezetek csak megkavarják a regény menetét, az olvasót, akik nem tudnak rendesen elmerülni a történetben. Mintha Dés direkt meg akarná zavarni, ki akarná zökkenteni az olvasót a történet menetéből, amit egyébként kétlek, hiszen a Pesti barokk nem kifejezetten posztmodern mű, persze ettől függetlenül lehetnek benne posztmodern allűrök. Barátnőmnek tetszenek ezek, ahogy ő mondja, stíluskitérők, stílusbravúrok, szerintem inkább ripacskodások, „na, most jól megmutatom”-jellegű villogások… Hagyományos regényként indul, és minden benne is van, ami kell egy regényhez. Nem csak a műfajok váltakoznak, hanem Dés az alapmeséből több kiugrást tesz különböző történetekbe, így akar minél pontosabb képet adni a korról, amelyben a regény játszódik.

dés

Dés Mihály keresztmetszetet akart adni egy korról, amelyben élt, amely meghatározta élete egy bizonyos szakaszát. Olvasás közben érezni lehet, ahogy feltörnek agya rejtett zugaiból a különböző emlékek, feltartóztathatatlanul zúdulva a monitorra és az olvasóra. Az információáradatban nem tud megkapaszkodni a befogadó, annyi mélységet és magasságot kap a könyvtől. Csapong. Dés Mihály, csapong ebben a könyvben, mondhatnám szószátyár, mint a regényben szereplő nagymama, mindenbe belefog, ettől lesz egy kicsit zsúfolt a könyv tere. Túl sok a cselekményszál, minden egy külön történet, ahogy ő maga is írja valahol, a regény valamelyik oldalán. Van benne minden, háborús menekülés, zsidóüldözés, ÁVH-s és ötvenhatos történetek, kémkedés, szerelem, árulás, megcsalás, egyszóval minden, ami egy regénybe kell. Barátnőm szerint kultuszkönyv lesz belőle, szerintem ez egy kicsit túlzás, inkább azt mondom, olvasható, főleg annak, aki élt akkor, és annak is, aki még nem, vagy nagyon fiatal volt, és nem emlékszik rá. Vagyis mindenki olvashatja, aki akarja. Persze lehet, hogy kultuszkönyv lesz, nem tudom, majd eldönti az idő. Vagy kultuszfilm, ha megfilmesítik. Még az is előfordulhat, nem tartom kizártnak, mármint, azt, hogy megfilmesítik. Egyes fejezetek sokkal jobban mutatnának filmen, mint így, szövegben.

Désnek ez az első könyve, számára ez csak szórakozás, játéknak tekinti, szórakoztatni akar, ez nem Thomas Mann, nincsenek benne olyan mélységek. Persze a maga módján vannak, nem mondanám felszínes könyvnek, hiszen nem az. Egész jó, mondjuk nem lett a kedvencem, de ettől még bárkinek el lehet olvasni. Tegye is meg, és szórakozzon egy jót.

 

 

2013, Budapest,  Magvető, 581 oldal, 3990 Ft.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (2 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>