Változatok egy énre

img663_

Kántás Balázs négy szamizdat-verseskötetéről

 

 

Egy kiskocsmában ülünk valahol a Király utcában, nem messze Szomory Dezső szülői házától egy félhomályos sarokasztalnál, mint akik rosszban sántikálnak. Az emberek doromboló beszédfoszlányai körbevesznek, ölelnek minket. Az asztalon három vékonyka füzet hever, – valójában négyről van szó, csak az elsőt még előbb kaptam, amelyből ötven számozott példány készült – a felületesen odapillantó akár termékkatalógusnak, vagy Jehova tanúi ismertetőnek is nézheti őket. Csak ketten tudjuk, a füzetek valójában kis példányszámú szamizdat kiadványok, amelyek verseket rejtenek. Magától a szerzőtől, Kántás Balázstól lehet őket beszerezni. A kötetek természetesen nem korlátlan mennyiségben, hanem limitált szériában, mindössze háromszor harminchárom példányban lettek a nagyérdemű elé bocsájtva. A Nap Alapítvány utolsó könyvei ezek, egy kiskiadó hattyúdalai, mondhatnánk. Este Facebook-chaten beszéltem meg a találkozót Balázzsal, és alig negyven perccel később már Király utcai törzshelyünkön ültünk egy-egy korsó hideg sörrel az asztalunkon. A beszélgetés titkos fonala, miután kibeszéltük a minket foglalkoztató irodalmi pletykákat, hamar a szamizdatra terelődött. A szamizdat fogalmáról, lényegéről, hogy minek ad valaki ilyen címet egy könyvnek, hiszen elmúltak már a szamizdatos idők, mikor sok könyv gépelt vagy stencilezett példányokban terjedt. Manapság már nincsen cenzúra, bármit meg lehet írni – és sajnos, szinte bármit ki is adnak. Mindenki tudja, mire gondolok, nem hozok fel példákat.

img664

            A szamizdatirodalom Magyarországon és a többi szocialista országban a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben élte fénykorát. Ezekben az országokban az írók nem írhatták le szabadon a gondolataikat, véleményüket azokról a dolgokról, amelyek nem tükrözték a szocialista társadalmi berendezkedés nézeteit. Nem írhattak, vagy csupán alig a nyugat-európai művészeti, társadalmi változásokról, a fogyasztói társadalom kialakulásáról, ami végül is ugyanolyan zsákutcának bizonyult, mint a szocialista rendszer. Kulturális és társadalmi némaságra voltak ítélve. Ebből a némaságból csak egyetlen kiút nyílt: az illegalitás. Csak az illegalitásban tudták terjeszteni gondolataikat, véleményüket a kor társadalmi változásairól és a múlt tényeiről, amit a szocialista rendszer a saját képére akart formálni, de leginkább el akarta hallgatni. Ezt az illegális terjesztési módot, megnyilvánulási felületet hívjuk szamizdatnak. Ezeket a könyveket és folyóiratokat titokban gépelték és stencilgéppel sokszorosították, majd árulták vagy éppen ingyen osztogatták. Így, ha nem is mindenki, de egy szűkebb réteg, kör hozzá tudott férni bizonyos szövegekhez. Direkt nem könyvet írok, hiszen a legtöbb szamizdat kiadvány alig volt pár oldal, így jobban illik rá a szöveg meghatározás. A legtöbb ilyen szöveg inkább elméleti jellegű volt, amelyeket filozófusok, történészek és közgazdászok írtak. Szépirodalmi szöveg a magyar szamizdat történetében csak kevés akadt, azok közül is a legtöbb fordítás. A legismertebb szépirodalmi szamizdat Petri György Örökhétfő című verses kötete, amely két kiadásban is napvilágot látott. Ezekre a hagyományokra épít Kántás Balázs, mikor úgy döntött, szamizdat címszó alatt jelenteti meg közéleti verseit. Igaz, ezekre a hagyományokra épít, de nem annyira követi őket, nála a szamizdat nem az illegalitásból ered, hiszen a versek jó része már megjelent különböző folyóiratokban. Nála ez inkább gesztus és tisztelgés. Egy alternatív kommunikáció lehetősége az irodalomban, ahogyan, ő mondja. A közéleti költészet, mint műfaj nem kap elég hangsúlyt az irodalomban, mintha valamiféle szégyellt / szégyellni való műfaj lenne, s inkább a pillanatnyi sikerre hajtó, nyerészkedő alkotók próbálkoznának vele. Pedig új színt visz az irodalomba, és lehet benne maradandót alkotni, igazi költőként, ahogyan ezt Kántás Balázs versei is bizonyítják.

img662

            Nem kapta meg ez a műfaj a neki járó rangot, csak megtűrik, mint egy árvagyereket a gazdag rokonok. Pedig Petri óta kialakulhattak volna a kortárs magyar közéleti költészet hagyományai, megkerülhetetlenné, átugorhatatlanná kellett volna válnia az elmúlt húsz-harminc évben, de úgy látszik, a szabadság nehéz mámora ezt is elsodorta magával. Ez az a lírai megnyilatkozási mód, amelyre mindig van igény, és szükség van rá, nem csak a valós és vélt diktatúrák szezonjában. A közéleti költészet, mint ahogyan nevéből is ered, a köz, az emberek hangján beszél, az emberek vélt vagy problémáiról szól, felhasználva a költészet adta lehetőségeket. Ezért lesznek ezek a versek egyrészről művészeti alkotások, másrészről kordokumentumok, egy adott kor lenyomatai, miként az ősember talpnyoma a megkövesedett iszapban.

            Az előbb felsoroltak ellenére, mostanában újra divatba jött a közéleti versek írása, nem csak köz/bérköltők tollából, hanem rangos alkotók, a költészet mostani mesterei – egy-két példát említve, Kemény István, Kántor Péter, Sajó László, stb. – közül is hozzányúltak ehhez a műfajhoz. Nem akarom értékelni ezeket a verseket, elég, ha elfogadjuk, hogy ahány költő, annyi vers, hiszen mindenki a saját stílusa, habitusa szerint írja meg közéleti verseit. Mindenkitől azt kapjuk, amit vártunk, csak Kántás Balázstól kapunk valami mást a közéleti verseiben, mint amire számítottunk. Nem vártuk ezt a vallonmásszerű, életrajzi elemeket is felvillantó hangot, amelyen természetesebben hatnak a szavak, a költői képek, metaforák, hasonlatok, mint korábbi verseiben. Megtalálta önmagát, a hangot, amelyen alkotni fog, amelytől majd fokozatosan meg akar majd szabadulni, amelyet folyton mag akar újítani írás közben.

img663

            Ha ezt a négy könyvet egy kötetként kezelnénk – s akár nyugodtan kezelhetjük is egyként –, akkor négy versciklust kapunk kézhez. Mindegyik ciklusnak hasonló a szerkezeti felépítése, a szövegek biztos költői érzékkel íródtak, felhasználva és kihasználva a nyelvi és poétikai lehetőségeket. A témájuk adott, az egyén élete a XXI. század Magyarországán. Társadalom- és korrajz, mégis az értelmezések végtelenében csak a mű egy, néha a kritikus mégis eltéved az olvasatok labirintusában. Ajánlatos kiválasztani egy-egy értelmezési pontot, ahonnan körbenézve csak a lényegre, az értelmezés sarokpontjaira tud figyelni. Végigolvasva a verseket egy lírai elbeszélő ciklus körvonalai rajzolódtak ki előttem. A szövegből kibontakozó élethelyzetekben, életképekben sok az önéletrajzi motívum, mintha nem csupán a köz, hanem az élet is megszólalna ezekben a versekben. Az önéletrajzúságot csak erősíti a kántál kifejezés, amely, mint célzás, humoros szófordulat talán magára a szerző nevére utal, mintha ő maga is csak kántálná ezeket a verseket. A visszatérő motívumok, szófordulatok csiszoltabbá, erősebbé teszik a szövegek alanyiságát. Ilyen visszatérő motívum még példának okáért a kutya képe, aki hol csahol, hol meghúzza magát, mint a versek szereplője, akinek nem mindig van más választása, ha talpon akar maradni egy szétesett társadalomban. A szövegekben kibontakozik egy apokaliptikus világ víziója, egy kifosztott és elhagyott országról, ahonnan már a tolvajok is elmenekültek. Érezni ezeken a költeményeken egy űrbe kivetett lélek szorongását, egy káoszba fulladt és összeomlott társadalom egzisztenciális félelmét.

            Kántás új hagyományokat teremtett a meglévők felhasználásával a közéleti költészetben. A személyes hang, amelyet megüt ezekben a kötetekben eddig nem volt jellemző ebben a műfajban. A lírai én hangjai inkább a belső érzelmek, érzések ábrázolására voltak hivatottak, amelyeket általában egy-egy elvont fogalom – szerelem, halál, stb. – képzete ihletett. Itt az elbeszélői én körül történő események kapnak lírai töltetet, ezáltal pedig a hétköznapok apró-cseprő dolgai, realitásai emelkednek költészetté. A költő maga beszél, pontosabban az ember, aki jelen esetben egyenlő a művésszel. Így kap hitelességet a mondanivaló és a szerző, Kántás Balázs hangja, aki új ösvényre lépett nem csupán a közéleti költészet sűrű erdejében, hanem talán a saját életművén belül is.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (2 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...

A töredékes történet teljessége

turc

Turczi István Minden kezdet című regényéről

 

 

A 2013-as könyvhétre Turczi Istvánnak prózaíróként való sokéves hallgatása után új, vaskos regénye jelent meg. A Minden kezdet – a beavatás regénye című prózamű szokatlan és érdekes olvasmány a kortárs magyar irodalomban, mely véleményem szerint a posztmodern regénypoétikákkal szemben kissé háttérbe szorult lineáris-narratív prózaírás legnemesebb hagyományait eleveníti fel.

A tizenkét fejezetre tagolt regény paradox módon egyszerre sugároz szokatlan pesszimizmust és szokatlan optimizmust. A mű főhőse Azrael, az alig húszéves, romlatlan és idealista fiú, aki bár az elbeszélői sugalmazás szerint felsőközéposztály-beli család gyermeke, a jó anyagi körülmények ellenére családja mégis széthullott, ő pedig alapvetően boldogtalan figura. Szülei elváltak, anyja külföldön él, apja csak az élvezeteknek, a nőknek és az ivásnak hódol, nővére, Sára évekkel korábban elköltözött otthonról egy feldolgozatlan családi konfliktus miatt, s olyannyira eltűnt, hogy a testvérek öt éve nem is látták egymást. Ennek az állapotnak vet véget a regény bevezetése, amikor is kiderül, hogy Azrael nővére egy vidéki kastélyszálló tulajdonosának élettársa, ezzel párhuzamosan pedig vezető beosztást is betölt az intézményben. Hogy felkészüljön az életre, az első egyetemi szemesztere megkezdése előtti nyáron Azrael nővére közreműködésével diákmunkát vállal a Kővár Kastélyszállónál recepciósként, s ahogyan az a beavatás-regényekben lenni szokott, a fiatalember egy, a megszokottól teljesen különböző, számára idegen világba csöppen.

Turczi István elbeszélése szinte a végletekig realista, még ha néha irreálisnak is tűnik egy-két fordulat: bepillantást enged a nagypolgárság / újgazdag társadalmi réteg látszólag gondtalan, fényűző és csillogással teli, ám a felszín alatt természetesen intrikákkal, hazugságokkal, olykor félelmetes aljassággal teli világába. Azrael e környezetbe nem egészen idegenként érkezik, hiszen voltaképpen maga sem a nulláról kezdi életét, ám recepciósként, egyszerű alkalmazottként a hierarchiában mégis jóval a vendégek és a vezetőség alatt áll, hiába nővére látszólagos vezető státusza. Arra is nagyon hamar fény derül, hogy a szálloda kétes erkölcsű, középkorú tulajdonosa voltaképpen „kilóra megvette” a fiú nővérét, Sárát, s a lány nem egyéb a férfi mellett, mint a kötelező csinos fiatal barátnő az őszülő halántékú üzletember mellett, afféle akarattalan biodíszlet. Azraelnek van alkalma megfigyelni, miféle emberek veszik körül, s az őt érő impressziók természetesen a legkevésbé sem pozitívak.

A már-már szinte a pokol tornácára emlékeztető környezetet gyakorlatilag egy-két személy jelenléte teszi valamennyire elviselhetőbbé. A regényben természetesen szinte kötelező jelleggel kibontakozik egy sokáig elfojtott szerelmi szál is Azrael és Gréta, a kastélyszállóban tulajdonképpen végig kifejtetlen beosztásban (hostess? luxusprostituált?) dolgozó és élő gyönyörű, titokzatos ifjú színésznő-jelölt között. A lány nagynénje, az öreg, csupán Muter becenévre hallgató mindenes takarítónő is végig afféle segítő anyafiguraként van jelen a lassan felnőtté váló fiú életében.

Ami a külső történéseket illeti, bár a cselekmény lineárisan halad előre, a végkifejletig viszonylag kevés váratlan fordulat következik be, a hangsúly sokkal inkább a belső, lelki történéseken van, azon, ahogyan Azrael fokozatosan válik egy nyár alatt felnőtt férfivá, azon, ahogyan megismeri az őt körülvevő emberek maszkjait és végül a valódi arcukat. A könyv jelmondata egy, a sorok között többször is feltűnő Seneca-idézet: „egyforma hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.” Azrael, ha nem is bízik kezdettől fogva mindenkiben, alapvetően a jót igyekszik meglátni még azokban az emberekben is, akikből már első ránézésre is sugárzik a rossz.

Ami a szereplők lehetséges morális osztályozását illeti – hiszen a regény alapvetően arról is szól, hogy egy tapasztalatlan fiatalember megtanulja eldönteni, melyik a jó, s melyik a rossz út az életben –, Sára, Azrael nővére a regény talán egyik legnehezebben megragadható figurája: sem nem jó, sem nem rossz ember, afféle egyensúlyfiguraként mozog az őt körülvevő velejéig romlott világban. Az öccsét mindennél jobban szereti, alapvetően a jóindulat vezérli, ugyanakkor nem riad vissza attól, hogy érvényesítse az érdekeit, hazudjon, konspiráljon, e téren pedig teljesen a testvére antagonistájaként is értelmezhető. Ő az a testvér, aki egyrészről már ismeri az életet, mint olyat, s pontosan tudja, milyen világ veszi körül, ugyanakkor látszólag úgy döntött, integrálódik ebbe a világba, s mindennél fontosabb a számára, hogy megmaradjon a nehezen elért anyagi biztonsága. Élettársa, a kastélyszálló tulajdonosa, a látszólag mindenható üzletember, Valter ennél már jóval egyszerűbben leírható, mondhatni szimbolikus figura – könyörtelen pénzember, akinek sötét múltjára és jelenére (fegyvercsempészi karrier a rendszerváltozás előtt, kiterjedt alvilági kapcsolatok, a regény fő megoldatlan rejtélye, majd a szálloda Rudy gúnynevű luxusprostituáltjának eltűnése, mely az elbeszélői sugalmazás szerint nem más, mint leszámolásos gyilkossági ügy…) a könyv számos szöveghelyén történik utalás. Ő testesíti meg azt a társadalmi réteget, mely a politikai rendszerváltás zavaros vizeiben halászva olykor elképesztő vagyonra és befolyásra tett szert, s amelynek tagjai úgy járnak közöttünk, hogy észre sem vesszük őket. Hasonlóan könyörtelen, gyakorlatilag csak negatív tulajdonságokkal rendelkező szereplő a kastélyszálló csupán egykori szolgálati rangja alapján Százados becenévre hallgató biztonsági főnöke, a velejéig romlott exrendőr, akinek bizarr, már-már gyomorforgató előéletére ugyancsak találhatunk utalásokat a regény számos helyén. Az antihősök csak két mozgatórugót ismernek ebben a világban – a pénzt és a hatalmat, s lassan Azrael számára is valamilyen mértékben ismertté válik a felsőosztály látszat-csillogással teli életével párhuzamosan a mindezzel szorosan összefonódó korrupció és szervezett bűnözés világa. Oleg, a szállodába látogató szláv (talán orosz? ukrán?) „üzletember”, Valter „üzletfele” ugyancsak egyszerűen definiálható, szimbolikus figura, aki Valternél és a Századosnál még explicitebb módon testesíti meg a szinte korlátlan hatalommal rendelkező újgazdag gengszterfőnök archetípusát.

Aki látszólag ugyancsak inkább a szerethető szereplők közé tartozik, az a nagydumás, háromszor elvált szállodai úszómester, Maxi, aki már a kezdet kezdetén barátságába fogadja Azraelt. Ő az, aki bevezeti a fiatalembert a „férfidolgok” világba, megtanítja neki élvezni az életet, amennyire csak azt az adott környezetben lehet, s aki idősebb férfiként segít felfedezni a fiatalabban saját erősségeit, no és persze rávezeti, hogy ne féljen a nőktől semmilyen körülmények között, mert azzal eleve a vesztes pozíciójába helyezi magát. Persze a végére róla is kiderül, hogy nem egészen az, akinek látszik, ugyanakkor nagy szerepet játszik abban, hogy Azrael – egyébként nem is olyan lassan, hiszen a regénye kezdete és vége között mindössze két hónap telik el – férfivá érjen és az őt ért traumatikus hatások ellenére többé-kevésbé megtanulja helyén kezelni az őt körülvevő világ dolgait.

minden keszdet

A beavatás a történetben szimbolikus és konkrét síkon is megtörténik – Azrael egyrészt akaratán kívül a szálloda pincéjében tanúja lesz valamiféle titkos társaság / szervezett bűnözői csoport (?), maszkot viselő titokzatos emberek szexorgiába torkolló beavatási szertartásának (a jelenet egyébként eszünkbe idézheti a Tágra zárt szemek című amerikai thriller hasonló maszkos orgiajelentét), másrészt eme számára hátborzongató élménnyel párhuzamosan szinte anélkül, hogy észrevenné, maga is beavatottá –, azaz nem mássá, mint felnőtté válik. Ahogyan az a narrációból egyébként előre sejthető, a fiatalember Grétával való szerelme – aki ugyancsak nem az, akinek látszik, azaz nem érzéketlen, a férfiak iránta való sóvárgásából gúnyt űző femme fatale, sokkal inkább egy kényszerpályán mozgó, nagyon is érző, önvédelemből az érzéketlenség álarcát viselő fiatal nő – ugyan beteljesedik, ám ez a beteljesedés is csak egyszeri, hiszen Azrael és Gréta látszólag máshol, máshogyan folytatja életét.

Turczi – egyszerre érdekes és hatásos, ugyanakkor az olvasót kissé talán váratlanul fenéken billentő módon – egyszer csak elvágja az elbeszélés fonalát ott, ahol a mindenkori olvasó választ kaphatna a felmerülő kérdésekre. Mint fentebb írtuk, mindenféle misztikus elem és / vagy mágikus realista vonás mellett – a főhős végül elnyeri az áhított nő szerelmét, de azt is csupán egyetlen éjszakára, s hogy a kapcsolatnak lesz-e a folytatása, az már ránk van bízva – a Minden kezdet afféle valódi kortárs realista regény. Realista, mert nem garantált a happy end, mint ahogyan a minket körülvevő világban semmi sem. A főszereplő, bár elmondhatjuk, hogy eljut valahonnét valahová, a kamaszkorból a felnőttkorba, az idealizmustól a realizmusig, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy a regény végére révbe érne, s körülötte minden megoldódna. A romantikus elbeszélések kora úgy látszik, lejárt. Azrael élete tulajdonképpen csak ott kezdődik el igazán, ahol az elbeszélő és az olvasó kényszerűen magára hagyja – tapasztalatokkal és átértékelt világképpel hagyja maga mögött a kastélyszállót, s bár búcsút vesz nővérétől, Sárától, és a szeretett nőtől, Grétától, a búcsú ugyanúgy nincs véglegesnek deklarálva, mint ahogyan a viszontlátás és a folytatás sincs sehol borítékolva. Turczi beavatás-regénye úgy ér véget, hogy nem ér véget – a történet szándékoltan töredékes marad, azon a ponton szakad meg, ahol valamiféle megoldást várnánk. A jó nem győzedelmeskedik, a rossz nem bukik el és nem nyeri el méltó büntetését. A kastélyszálló mögött álló szervezett bűnözői körök lényegében érintetlenek maradnak, s a regény krimiszerű cselekményszála, a luxusprostituált eltűnése (meggyilkoltatása a vezetőség által, mert túl sokat tudott, zsarolta őket?) is elvarratlan marad. A Kővár Hotelben gyakorlatilag minden ott folytatódik Azrael távozása után, ahol abbamaradt. Turczi mesterien döbbenti rá olvasóit arra, hogy világunk rohadtul nem a romantikus szélsőségek világa, mint azt olykor hinni szeretnénk.

Aki persze feloldásra, megoldásra, az értékek valamiféle kiegyensúlyozására vár a regény végére, az csalódhat a műben. A Minden kezdet éppen úgy reflektál a minket körülvevő emberi világ túlságosan is emberi oldalaira, romlottságára, felszínességére, pénzcentrikusságára és általános értékvesztettségére, hogy nem fordul szembe a napi realitásokkal, nem kísérel meg a fikció eszközeivel igazságot szolgáltatni. Azraellel sem történik más, mint ami a valóságban megtörténhetne egy hasonló szituációba csöppenő húszéves fiatalemberrel. A történet pont azáltal válik teljessé, hogy töredékes – hiszen egy húszéves ember élete még annyi mindent tartogathat, az elbeszélésnek valahol szükségszerűen meg kell szakadnia, ám oly korban élünk, hogy felesleges volna a narráció lezárásával az élet végleges lezárásának illúzióját kelteni bárkiben is.

forrás: Facebook

Érdemes pár szót ejteni a regény nyelvi magatartásformáiról is. Turczi elbeszélési technikája lineáris és gördülékeny, ami miatt a regény olvastatja magát. Stílusa fiatalos, kellően laza, lezser, nem egyszer a kortárs szlenget, az aszfaltmagyart is élethűen és személetesen alkalmazza mind az elbeszélői szólamban, mind pedig – az egyébként gondolatjellel vagy más írásjellel nem jelölt, a narrátori szólammal olykor szinte összefolyó – szereplői dialógusokban. Briliáns módon alkalmaz olykor (akció)filmes, lektűr- és krimi-elemeket oly módon, hogy bár a regény helyenként utánozni látszik e könnyed, népszerű műfajokat, esztétikai színvonala és mondanivalója ennél azonban jóval mélyebb és összetettebb, mely által akár a kortárs magyar próza jelentékeny alkotásává is emelkedhet.

Értékelhetnénk a regény végkicsengését egyszerűen pesszimistának, hiszen az értékviszonyok korántsem állnak helyre semmilyen formában, az elvileg büntetést érdemlő emberek pedig továbbra is élik világukat, az ártatlanok pedig olykor anélkül bűnhődnek, hogy bármivel is rászolgáltak volna. E látszólagos pesszimizmus ellenére azonban hangsúlyozandó, hogy bár a főszereplő mélységeiben tapasztalja meg az emberi aljasság és romlottság fokozatait, ő maga, bár világképe gyökeresen átalakul, hangsúlyozottan nem integrálódik ebbe a környezetbe, nem válik olyanná, mint az őt körülvevő figurák többsége.

Bár az alcímben direkt módon, egyértelműen ott szerepel, hogy a beavatás regénye, felmerülhet bennünk, voltaképpen a regény műfaján belül miként is érdemes olvasni a művet. Beavatás-regény? Igen, hiszen egy fiatalember felnőtté válásáról szól, aki beavatás révén válik férfivá, tanul meg őszintén szeretni és felelősséget vállalni, illetve felmérni, kivel hányadán is érdemes állni az életben. Fejlődésregény? Igen, hiszen az alapvetően szinte még gyermekien naiv és jóhiszemű Azrael, bár sokat csalódik az elbeszélés kéthónapos időtartama alatt, s talán még egy világ(kép) is összeomlik benne, ám egyúttal sokkal érettebb és erősebb személyiséggé válik, aki ugyan tisztába kerül a dolgokkal, de megőrzi saját belső tartását, s korántsem válik olyan romlottá – egyszerűen erre valahogy adott módon nem képes –, mint amilyenné az őt körülvevő környezet akár könnyedén tehette volna. Pikareszkregény? Noha ebbe az irányba is mutat, mégsem egészen, hiszen bár az elbeszélő sokat láttatja a külső történéseket, a főszereplő lelkében zajló folyamatok és az elbeszélői szólammal olykor vegyülő belső monológok ezt a tendenciát valamennyire árnyaltabbá teszik.

Talán egyetérthetünk Szepes Erika Posztmodern és modern között című, egyébként Turczi líráját elemző tanulmányának azon, ezúttal talán a szerző prózaírói munkásságára vonatkoztatva is helytálló megállapításával, mely szerint „Turczi modern költő, aki erős, határozott modern világnézete (…) mellett érzi a posztmodern kor problémáit, fel is dolgozza őket, stílusjegyeket is átvesz. Mégsem posztmodern, de legalább annyira nem neokonzervatív. Egy autonóm világot teremtett.” Bár a Minden kezdet kétségtelenül a posztmodern kor terméke, s rá is világít a posztmodern világ és ember értékvesztettségére, sőt, azzal kíméletlenül szembesíti olvasóját, a pesszimizmussal együttesen jelen van az optimizmus, a fiatal élet (talán teljesen új) kezdetének lehetősége, ez az elbeszélés módszeres félbehagyása és a további történések bizonytalansága által keltett remény pedig talán még erősebb is, mint a kastélyszálló romlott és gátlástalan mikrovilágának értékvesztettsége által sugárzott pesszimizmus. Bár a regény reflektál a posztmodern kor problémáira, látens módon mégiscsak valamiféle hit rajzolódik ki belőle abban, hogy még a nihilizmus, a pénz, a szexualitás, a puszta materialitások világában is megőrizhetőek az értékek, ha mást nem, legalább részben.

Mindez által pedig Turczi regénye mindenképpen a modernség irodalmi hagyományához áll közelebb, semmint a posztmodernhez, melynek mint kor(stílus?)nak már pusztán kronológiai okok miatt is része(se). Elég, ha csak értelmezzük a főszereplő nyilván tudatosan választott, beszélő nevét: az Azrael amellett, hogy a zsidó misztikában és az iszlám hagyományban a halál arkangyalának neve is, héberül annyit tesz: akit az Isten megsegít, tehát olyan ember, aki Isten szeretetét és kegyelmét élvezi, akinek minden körülmények között, minden csalódás, veszteség, trauma ellenében esélye van a megváltásra, az újrakezdésre, sorsa jobbra fordulására. Az olykor kegyetlen realitás a reményt azért nem képes megölni. Turczi István kényszerűen-realisztikusan félbeszakadó, s a töredékesen maradó történet alakulásának további menetét, teljessé tételét az olvasóra bízó elbeszélése ezt üzeni nekünk egy olyan világban, ahonnét látszólag minden érték eltűnt – ám ha jobban körülnézünk és / vagy mélyen magunkba tekintünk a regény elolvasása után, talán láthatjuk, hogy mégsem minden érték veszett oda.

 

(Palatinus Kiadó, Budapest, 2013, 350 oldal)

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (3 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...