Egy szoknyapecér szenvedései

désm

Dés Mihály: Pesti barokk

 

 

A barátnőm már napok óta azt beszéli, mért tetszik neki Dés Mihály könyve, a Pesti barokk. Én meg napok óta azt magyarázom; nekem mért nem tetszik. Őszintén szólva mást vártam, mikor először olvastam a könyvről a Facebook-on és a Magvető honlapján. Nagy izgalommal vártam a regény megjelenését, érdekelt a téma, a nyolcvanas évek miliője. Na, gondoltam, most majd megtudom, megismerem gyerekkorom világát, azt, amit én, gyerek lévén nem élhettem meg. Maga a történet a születésem évében játszódik, abban az esztendőben, ami Orwell regényének a címe. Igaz, az egy képzelt diktatórikus világban játszódik, de én akkor születtem, abban a valós évben. Így is dedikálta nekem a szerző a könyvet. Csak utána olvastam el a borító hátulján lévő szöveget, melyből az is kiderült, hogy a könyv főszereplője majdnem én vagyok. Ezt is mondhattam volna Dés Mihálynak, amikor dedikált, gondoltam magamban. De nem ezzel töltöttem az időt, inkább belelapoztam a könyvbe, amiben nem voltak képek. Ez volt az első csalódás. A Facebook-on ugyanis voltak képek, és azt gondoltam, a könyvben is lesznek, de nem, az csak a Facebook-változat. De jó, mondom magamban, Facebook-változat. De ott meg szöveg nincsen. Semmi sem lehet tökéletes, mint a kommunista pokolban, ahol hol víz nincsen, hol meg vödör. De nem akarom magam hergelni, térjünk rá a szövegre és ne foglalkozzunk a képtelenséggel.

A szerző, mondhatnánk, majdnem a teljes ismeretlenségből lépett az olvasóközönség elé, persze azt mindenki tudta, hogy Dés László rokona, csak abban nem voltak biztosak milyen rokon. Sokan, akik nem ismerték, elsőre a fiának gondolták, azt, hogy Dés Lászlónak van testvére, tényleg csak azok tudták, akik ismerték, vagy emlékeztek a Banánhéjkeringő című filmre, amiben Dés Mihály játszotta a főszerepet, doktor Kondacsot. A játékos véletlennek köszönhetően pár héttel ezelőtt megismerhettem az igazi doktor Kondacsot, igaz nem orvos, hanem a matematika doktora, de saját bevallása szerint róla nevezték el a filmben Dés Mihályt. Nem tudtam még eldönteni legyenek-e fenntartásaim ezzel az állítással szemben, ezért inkább elhiszem, nincsen kedvem utána járni. Amúgy sem változtat a könyvön, és a kritikámon sem.

désborSzép vaskos könyv, öröm volt olvasni. Pár hétig végigkísérte életem, kicsit hozzám is nőtt, hétköznapjaim részévé vált, sajnáltam, hogy nincs több elolvasandó oldala. Ezt szeretem a vaskos könyvekben, hogy az életem részévé válnak, a közeli ismerős bájával és megszokottságával léteznek az életemben, ezért a könyv vége felér egy szakítással, mintha vége lenne a kapcsolatnak, ami után csak az emlékek maradnak. S már megint. Megint sikerült locsogásommal elkapnom egy fonalat a történetből. Dés Koszta János szerelmének és szakításának történetét meséli el ebben a műfajokban burjánzó, csapongó regényben, mintha egy kádárkori Ulyssest akart volna írni. Olvashatót, olvashatóbbat, mint amit James Joyce írt. Az olvashatóság terén sikerrel járt, mégis kicsit unalmas ez a történet, legalábbis annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint amennyire számítottam. Jó, talán kicsit többet vártam a könyvtől, ezt aláírom. Végül is mindkét regényben – őszintén megvallva az Ulyssest csak az ötszáznyolcvannegyedik oldalig olvastam – van egy kis érdektelenség, legalábbis az olvasó felteszi magának a kérdést, hogy miért? Például miért is írta meg Dés Mihály ezt a történetet? Jó kérdés, de igazából nem szeretnék válaszolni rá, hagyom lógni, és talán, ha lesz hozzá kedvem, válaszolok, persze a legjobb az lenne, ha az olvasó mondaná meg helyettem a választ. Ők is csináljanak már valamit, ne csak a kritikusok.

Barátnőm szerint minden sora arany – inkább Dés – válaszolom, persze nem mondom, hogy rossz, inkább az a baja, hogy nem elég jó. Nem úgy jó, ahogyan nekem jó lenne, talán ez a bajom a könyvel. Vannak benne jó részek – A temetői rondó című fejezet például zseniális –, néha döcög a stílus, mint egy szénásszekér, néha kiesik a ritmusból, amit megbocsájthatatlan bűnnek tartok egy ilyen hatalmas, ötszáznyolcvanegy oldalas szövegkolosszusnál. Nem mindig találja meg az odaillő szavakat, például következetesen „segget” ír fenék helyet, ami nem mindig passzol a szövegbe, sőt, bizonyos esetekben egyenesen sérti a fület. Próbál visszaadni valamit az élőbeszéd közvetlenségéből, ezért használ slendrián, hányaveti szavakat, amik így nem illenek bele a szövegbe, ami más helyeken mégiscsak irodalmi. A könyv szerkezetét, felépítést is érdemes alaposabban szemügyre venni, amit kissé kaotikusnak érzek. A lineárisan haladó történetet folyamatosan megtörő, más műfajban írott fejezetek csak megkavarják a regény menetét, az olvasót, akik nem tudnak rendesen elmerülni a történetben. Mintha Dés direkt meg akarná zavarni, ki akarná zökkenteni az olvasót a történet menetéből, amit egyébként kétlek, hiszen a Pesti barokk nem kifejezetten posztmodern mű, persze ettől függetlenül lehetnek benne posztmodern allűrök. Barátnőmnek tetszenek ezek, ahogy ő mondja, stíluskitérők, stílusbravúrok, szerintem inkább ripacskodások, „na, most jól megmutatom”-jellegű villogások… Hagyományos regényként indul, és minden benne is van, ami kell egy regényhez. Nem csak a műfajok váltakoznak, hanem Dés az alapmeséből több kiugrást tesz különböző történetekbe, így akar minél pontosabb képet adni a korról, amelyben a regény játszódik.

dés

Dés Mihály keresztmetszetet akart adni egy korról, amelyben élt, amely meghatározta élete egy bizonyos szakaszát. Olvasás közben érezni lehet, ahogy feltörnek agya rejtett zugaiból a különböző emlékek, feltartóztathatatlanul zúdulva a monitorra és az olvasóra. Az információáradatban nem tud megkapaszkodni a befogadó, annyi mélységet és magasságot kap a könyvtől. Csapong. Dés Mihály, csapong ebben a könyvben, mondhatnám szószátyár, mint a regényben szereplő nagymama, mindenbe belefog, ettől lesz egy kicsit zsúfolt a könyv tere. Túl sok a cselekményszál, minden egy külön történet, ahogy ő maga is írja valahol, a regény valamelyik oldalán. Van benne minden, háborús menekülés, zsidóüldözés, ÁVH-s és ötvenhatos történetek, kémkedés, szerelem, árulás, megcsalás, egyszóval minden, ami egy regénybe kell. Barátnőm szerint kultuszkönyv lesz belőle, szerintem ez egy kicsit túlzás, inkább azt mondom, olvasható, főleg annak, aki élt akkor, és annak is, aki még nem, vagy nagyon fiatal volt, és nem emlékszik rá. Vagyis mindenki olvashatja, aki akarja. Persze lehet, hogy kultuszkönyv lesz, nem tudom, majd eldönti az idő. Vagy kultuszfilm, ha megfilmesítik. Még az is előfordulhat, nem tartom kizártnak, mármint, azt, hogy megfilmesítik. Egyes fejezetek sokkal jobban mutatnának filmen, mint így, szövegben.

Désnek ez az első könyve, számára ez csak szórakozás, játéknak tekinti, szórakoztatni akar, ez nem Thomas Mann, nincsenek benne olyan mélységek. Persze a maga módján vannak, nem mondanám felszínes könyvnek, hiszen nem az. Egész jó, mondjuk nem lett a kedvencem, de ettől még bárkinek el lehet olvasni. Tegye is meg, és szórakozzon egy jót.

 

 

2013, Budapest,  Magvető, 581 oldal, 3990 Ft.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (2 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...

Kuriózumból kötethulla

sanci

A Szép versek antológiasorozatról

 

 

A Szép versek kortárs költészeti antológia bizonyára sokaknak ismerős másik két „testvére”, a Körkép és a Rivalda mellett – az évenkénti kortárs költészeti „seregszemléről” van szó. Régebbi példányaival manapság leggyakrabban a százforintos könyvek és a könyvtári selejtezések szemétdombjain találkozhatunk. Ez azonban nem volt mindig így. Fénykorukban a Szép versek-kötetek ott sorakoztak minden magára valamit adó értelmiségi polcán, sőt bérszámfejtők, áruházi osztályvezetők és irodalmat nem olvasó, de “kultúrabarát” káderek, átlagemberek polcain is. Ezek a kötetek a “kulturált, modern lakásbelső” kötelező elemei voltak. Minden hónapban elmegy a kultúrember színházba, minden évben megveszi a Szép verseket és a Rivaldát, esetleg a Körképet. Hasonlóan reprezentatív sorozat volt a “30 év”, az arany kötetek, mely a kortársak és a közelmúltban elhunyt öregek klasszicizálásának volt a sorozata.

A Szép versek-sikersztorinak érezhetően a rendszerváltás vetett véget: bár életben maradt az antológia, a kivitelezés, az azt körülvevő érdeklődés érezhetően hanyatlott. Manapság pedig bár még mindig él, újra mint könyvtárgyat igyekszik vonzóvá tenni a Magvető, a kiadó, a külcsín minden évben más, a belbecs színvonala általában vagy esik, vagy jobb esetben stagnál.

Szép versek 1964

A sorozat kiadása az 1964-es Szép versek 1963 című kötettel kezdődött, s a Költészet Napjára jelent meg, ami ezen évtől került bevezetésre. A kiadás gyakorlata, mely szerint a címben jelölt évvel megjelenő Szép versek az előző évbeli „termésből” szemléz, így egy adott év válogatása mindig a következő évben jelenik meg, nos, ez a metódus egészen 1998-ig tartotta magát, amikor is megjelent a Szép versek 1997, majd 1999 első felében a Szép versek 1999. A tartalom lényegében nem változott, hiszen zömmel az előző év lírájából válogatott, lévén a június eleji könyvhétre jelent meg. Mindenesetre Szép versek 1998 mint olyan nem létezik, s az ezredfordulótól megjelenő antológiák már eszerint a szisztéma szerint kerülnek az olvasóközönség elé.

A Szép versek 1963-at egy bizonyos Versbarátok Köre nyújtotta át tagjainak, mint ajándékkönyvet (példányszám: 2100). Nem könyvesbolti terjesztésre szánták eredetileg, hanem mintegy exkluzív, mondhatni bibliofil kiadványként, ha a korszak példányszámaihoz is viszonyítunk. A Versbarátok Köre amennyire tudható, valamiféle könyvklub lehetett, a korszak irodalompártoló civil kezdeményezése – bizonyára szigorú ellenőrzés alatt.

A Szép versek 1964 volt még ilyen relatíve alacsony példányszámban megjelenő kötet az antológia történetében, ám itt már csaknem duplázódott a megjelenés: 4000-et nyomtak belőle.

Országosan terjesztetté és igencsak népszerűvé az 1966-ban kiadott Szép versek 1965-tel vált a kiadvány, amely ekkor nyeri el sokak által jól ismert, az 1987-es darabig élő, hagyományos formátumát. Azaz: az igazolványkép-méretű kisportrékkal telepöttyözött borítót, a minden évben más (ezévben piros) háttérszínű feliratot, a kötet elején pedig a szerzőlista után található, egész oldalas portrékat, mely a kötetek egyik fő vonzereje és egyben védjegye lett az ezt követő több mint húsz évben.

Szép versek 1986

A sematikus és sokszor erőltetetten művészieskedőnek ható portrék cigarettával, sokszor kalapban-kabátban, az íróasztalnál, roskadozó könyvespolc előtt, távolba (a jövőbe vagy ki tudja hová) révedő, elgondolkodó arccal álló költőkről sokak számára ismerős lehet, aki fogott kezébe ebből az időszakból „klasszikus” Szép versek-kötetet. A kétezres évek elején próbálta a Magvető feléleszteni a portrék mellékelésének gyakorlatát, ám ez hamar elhalt, nem tudni, miért.

Röviden kitérve az 1965-ös kötetre: a kiadványban eredetileg nem szerepelt előszó, második kiadásában ugyanakkor már találunk, köszönhetően annak, hogy „napok alatt elfogyott a könyv”. Ezen kis szöveg konstatálja, hogy az antológia néhány év alatt „elkötelező hagyománnyá vált”. Mint írja, idén először került nyilvános forgalomba, s „alaposan megtréfált bennünket”. Állítólag külföldről is több ezer példányra érkezett megrendelés, s „apró szervezési hibák” miatt még a Versbarátok Köre tagjai sem jutottak mindannyian a számukra ezek szerint még mindig alanyi jogon járó kötethez. Az előszó legerősebb mondata, mely szerint „Látszólag »magától értetődő« dolog történt, költő és nép szerencsés egymásra találását – hét évszázad örökségének világszínvonalon álló folytatását – jelképezte a vártnál is nagyobb siker” – azért hagy némi kívánnivalót maga után. Mindesetre megszületett a második kiadás. Az első példányszáma 9200 volt, a másodiké 10 ezer.

Az ezt követő időszakban indult csak be igazán a Szép versek-divat, mint olyan, elég csak megvizsgálunk a többi példányszámot. Az 1966-osból már, talán okulva az előző évből 27 900-at nyomtak (!), az 1967-esből 36 ezret, az 1968-asból 45 300-at, az 1969-esből 52 400-at, az 1970-esből 54 ezret, az 1971-72-73-asokról pedig pontos információink nincsenek, de 50-54 ezer körülit.

szépversek

Fénykorként és ugyanakkor poétikai és szerzői szempontból legérdektelenebb korszakként a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig terjedő időszakot szokták emlegetni, amiben van is némi igazság, mindenesetre a példányszámok ekkor szöktek manapság már szinte elképzelhetetlen magasságokba. A Kardos György által összeállított ’74-esből 80 ezret nyomtak, a ’75-’83-asokból 90-91 ezret, a Szép versek 1984-ből pedig 86 ezret. Természetesen kérdés, hogy mennyire olvasták a köteteket, és mennyire képezték mindössze a könyvtárak kötelező beszerzési tételeit és az értelmiségi, szocialista enteriőr részét. A szakmai érték és a reprezentatív szerep viszonya ebben az időszakban a legkevésbé vitatott, kevésbé, mint az indulás környékén, és kevésbé, mint 1990 után.

1985 után aztán megfigyelhető a meredek lefelé ívelés. Pár példányszám: 1987 és 1988: 61 ezer, 1989: 43 ezer, 1990: 25 ezer.

A Szép versek 1987 az utolsó antológia, amely a klasszikusnak mondható, „rácsos” védőborítóval jelent meg.  Az 1988-as darabtól változik a kötet külcsínre is. Vastagsága a megszokott, kötése ugyanakkor puha lesz valamiféle sajátos, különböző színekben játszó vaktérképpel a borítón, s ez a külcsín marad az 1990-es, utolsó általunk tárgyalt kötetig, hátul a szerzőlistával. A képek 1988-1989-ben még nagyalakúak, majd az 1990-esben már csak igazolványkép-méretűek, egyszerre 4 darabbal egy oldalon. A „hanyatlás” valamelyes jelzője lehet tehát a sima papírkötés, valamint, hogy a fényképek már csak matt papírra lettek nyomva, nem pedig fényképnyomóra (bár ez utóbbi már az 1979-es kötettől megfigyelhető) majd pedig a képek mérete is csökken.

A rendszerváltást követően az 1993-masig mutat egységes képet a megjelenés, majd 1994 kakukktojásként szerepel, s 1995-1997-ig újra egy egységes arculat látszik kibontakozni Bán Zoltán András szerkesztése alatt, s ez az egyetlen időszak, ami szakít a hagyományos, névsort szerinti szerkesztéssel, és mintegy tematikus ciklusokba vannak rendezve az adott évi „szép” versek.

1999-től a lehető legnagyobb a borítók varianciája, a szerzőgárda pedig napjaink felé haladva egyre kevésbé.

Szép versek 2013

Az antológiasorozatnak idén jelenik meg a 49. kötete, és ötvenedik születésnapját is idén ünnepli (ha szigorúan vesszük, akkor csak a negyvenkilencediket, de nem vesszük szigorúan). Népszerűsége és presztízse kérdéses és vitatható, mint ahogyan ez születésétől kezdve elmondható, egy dolog viszont biztos: olyan hagyománya a kortárs magyar költészetnek, amelyre vétek nem odafigyelni. S hogy hogyan lett a bibliofil seregszemléből kötethullák tömege? Nem lehet tudni. A Szép versek régi kötetei a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar költészetének devalválódott pénze. Talán érdemes eltenni és nézegetni néha, mint a régi egymilliárd milpengősöket szokás.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (13 szavazat alapján, az átlag: 4.69 out of 5)
Töltés ... Loading ...