Változatok egy énre

img663_

Kántás Balázs négy szamizdat-verseskötetéről

 

 

Egy kiskocsmában ülünk valahol a Király utcában, nem messze Szomory Dezső szülői házától egy félhomályos sarokasztalnál, mint akik rosszban sántikálnak. Az emberek doromboló beszédfoszlányai körbevesznek, ölelnek minket. Az asztalon három vékonyka füzet hever, – valójában négyről van szó, csak az elsőt még előbb kaptam, amelyből ötven számozott példány készült – a felületesen odapillantó akár termékkatalógusnak, vagy Jehova tanúi ismertetőnek is nézheti őket. Csak ketten tudjuk, a füzetek valójában kis példányszámú szamizdat kiadványok, amelyek verseket rejtenek. Magától a szerzőtől, Kántás Balázstól lehet őket beszerezni. A kötetek természetesen nem korlátlan mennyiségben, hanem limitált szériában, mindössze háromszor harminchárom példányban lettek a nagyérdemű elé bocsájtva. A Nap Alapítvány utolsó könyvei ezek, egy kiskiadó hattyúdalai, mondhatnánk. Este Facebook-chaten beszéltem meg a találkozót Balázzsal, és alig negyven perccel később már Király utcai törzshelyünkön ültünk egy-egy korsó hideg sörrel az asztalunkon. A beszélgetés titkos fonala, miután kibeszéltük a minket foglalkoztató irodalmi pletykákat, hamar a szamizdatra terelődött. A szamizdat fogalmáról, lényegéről, hogy minek ad valaki ilyen címet egy könyvnek, hiszen elmúltak már a szamizdatos idők, mikor sok könyv gépelt vagy stencilezett példányokban terjedt. Manapság már nincsen cenzúra, bármit meg lehet írni – és sajnos, szinte bármit ki is adnak. Mindenki tudja, mire gondolok, nem hozok fel példákat.

img664

            A szamizdatirodalom Magyarországon és a többi szocialista országban a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben élte fénykorát. Ezekben az országokban az írók nem írhatták le szabadon a gondolataikat, véleményüket azokról a dolgokról, amelyek nem tükrözték a szocialista társadalmi berendezkedés nézeteit. Nem írhattak, vagy csupán alig a nyugat-európai művészeti, társadalmi változásokról, a fogyasztói társadalom kialakulásáról, ami végül is ugyanolyan zsákutcának bizonyult, mint a szocialista rendszer. Kulturális és társadalmi némaságra voltak ítélve. Ebből a némaságból csak egyetlen kiút nyílt: az illegalitás. Csak az illegalitásban tudták terjeszteni gondolataikat, véleményüket a kor társadalmi változásairól és a múlt tényeiről, amit a szocialista rendszer a saját képére akart formálni, de leginkább el akarta hallgatni. Ezt az illegális terjesztési módot, megnyilvánulási felületet hívjuk szamizdatnak. Ezeket a könyveket és folyóiratokat titokban gépelték és stencilgéppel sokszorosították, majd árulták vagy éppen ingyen osztogatták. Így, ha nem is mindenki, de egy szűkebb réteg, kör hozzá tudott férni bizonyos szövegekhez. Direkt nem könyvet írok, hiszen a legtöbb szamizdat kiadvány alig volt pár oldal, így jobban illik rá a szöveg meghatározás. A legtöbb ilyen szöveg inkább elméleti jellegű volt, amelyeket filozófusok, történészek és közgazdászok írtak. Szépirodalmi szöveg a magyar szamizdat történetében csak kevés akadt, azok közül is a legtöbb fordítás. A legismertebb szépirodalmi szamizdat Petri György Örökhétfő című verses kötete, amely két kiadásban is napvilágot látott. Ezekre a hagyományokra épít Kántás Balázs, mikor úgy döntött, szamizdat címszó alatt jelenteti meg közéleti verseit. Igaz, ezekre a hagyományokra épít, de nem annyira követi őket, nála a szamizdat nem az illegalitásból ered, hiszen a versek jó része már megjelent különböző folyóiratokban. Nála ez inkább gesztus és tisztelgés. Egy alternatív kommunikáció lehetősége az irodalomban, ahogyan, ő mondja. A közéleti költészet, mint műfaj nem kap elég hangsúlyt az irodalomban, mintha valamiféle szégyellt / szégyellni való műfaj lenne, s inkább a pillanatnyi sikerre hajtó, nyerészkedő alkotók próbálkoznának vele. Pedig új színt visz az irodalomba, és lehet benne maradandót alkotni, igazi költőként, ahogyan ezt Kántás Balázs versei is bizonyítják.

img662

            Nem kapta meg ez a műfaj a neki járó rangot, csak megtűrik, mint egy árvagyereket a gazdag rokonok. Pedig Petri óta kialakulhattak volna a kortárs magyar közéleti költészet hagyományai, megkerülhetetlenné, átugorhatatlanná kellett volna válnia az elmúlt húsz-harminc évben, de úgy látszik, a szabadság nehéz mámora ezt is elsodorta magával. Ez az a lírai megnyilatkozási mód, amelyre mindig van igény, és szükség van rá, nem csak a valós és vélt diktatúrák szezonjában. A közéleti költészet, mint ahogyan nevéből is ered, a köz, az emberek hangján beszél, az emberek vélt vagy problémáiról szól, felhasználva a költészet adta lehetőségeket. Ezért lesznek ezek a versek egyrészről művészeti alkotások, másrészről kordokumentumok, egy adott kor lenyomatai, miként az ősember talpnyoma a megkövesedett iszapban.

            Az előbb felsoroltak ellenére, mostanában újra divatba jött a közéleti versek írása, nem csak köz/bérköltők tollából, hanem rangos alkotók, a költészet mostani mesterei – egy-két példát említve, Kemény István, Kántor Péter, Sajó László, stb. – közül is hozzányúltak ehhez a műfajhoz. Nem akarom értékelni ezeket a verseket, elég, ha elfogadjuk, hogy ahány költő, annyi vers, hiszen mindenki a saját stílusa, habitusa szerint írja meg közéleti verseit. Mindenkitől azt kapjuk, amit vártunk, csak Kántás Balázstól kapunk valami mást a közéleti verseiben, mint amire számítottunk. Nem vártuk ezt a vallonmásszerű, életrajzi elemeket is felvillantó hangot, amelyen természetesebben hatnak a szavak, a költői képek, metaforák, hasonlatok, mint korábbi verseiben. Megtalálta önmagát, a hangot, amelyen alkotni fog, amelytől majd fokozatosan meg akar majd szabadulni, amelyet folyton mag akar újítani írás közben.

img663

            Ha ezt a négy könyvet egy kötetként kezelnénk – s akár nyugodtan kezelhetjük is egyként –, akkor négy versciklust kapunk kézhez. Mindegyik ciklusnak hasonló a szerkezeti felépítése, a szövegek biztos költői érzékkel íródtak, felhasználva és kihasználva a nyelvi és poétikai lehetőségeket. A témájuk adott, az egyén élete a XXI. század Magyarországán. Társadalom- és korrajz, mégis az értelmezések végtelenében csak a mű egy, néha a kritikus mégis eltéved az olvasatok labirintusában. Ajánlatos kiválasztani egy-egy értelmezési pontot, ahonnan körbenézve csak a lényegre, az értelmezés sarokpontjaira tud figyelni. Végigolvasva a verseket egy lírai elbeszélő ciklus körvonalai rajzolódtak ki előttem. A szövegből kibontakozó élethelyzetekben, életképekben sok az önéletrajzi motívum, mintha nem csupán a köz, hanem az élet is megszólalna ezekben a versekben. Az önéletrajzúságot csak erősíti a kántál kifejezés, amely, mint célzás, humoros szófordulat talán magára a szerző nevére utal, mintha ő maga is csak kántálná ezeket a verseket. A visszatérő motívumok, szófordulatok csiszoltabbá, erősebbé teszik a szövegek alanyiságát. Ilyen visszatérő motívum még példának okáért a kutya képe, aki hol csahol, hol meghúzza magát, mint a versek szereplője, akinek nem mindig van más választása, ha talpon akar maradni egy szétesett társadalomban. A szövegekben kibontakozik egy apokaliptikus világ víziója, egy kifosztott és elhagyott országról, ahonnan már a tolvajok is elmenekültek. Érezni ezeken a költeményeken egy űrbe kivetett lélek szorongását, egy káoszba fulladt és összeomlott társadalom egzisztenciális félelmét.

            Kántás új hagyományokat teremtett a meglévők felhasználásával a közéleti költészetben. A személyes hang, amelyet megüt ezekben a kötetekben eddig nem volt jellemző ebben a műfajban. A lírai én hangjai inkább a belső érzelmek, érzések ábrázolására voltak hivatottak, amelyeket általában egy-egy elvont fogalom – szerelem, halál, stb. – képzete ihletett. Itt az elbeszélői én körül történő események kapnak lírai töltetet, ezáltal pedig a hétköznapok apró-cseprő dolgai, realitásai emelkednek költészetté. A költő maga beszél, pontosabban az ember, aki jelen esetben egyenlő a művésszel. Így kap hitelességet a mondanivaló és a szerző, Kántás Balázs hangja, aki új ösvényre lépett nem csupán a közéleti költészet sűrű erdejében, hanem talán a saját életművén belül is.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (2 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...

Egy szoknyapecér szenvedései

désm

Dés Mihály: Pesti barokk

 

 

A barátnőm már napok óta azt beszéli, mért tetszik neki Dés Mihály könyve, a Pesti barokk. Én meg napok óta azt magyarázom; nekem mért nem tetszik. Őszintén szólva mást vártam, mikor először olvastam a könyvről a Facebook-on és a Magvető honlapján. Nagy izgalommal vártam a regény megjelenését, érdekelt a téma, a nyolcvanas évek miliője. Na, gondoltam, most majd megtudom, megismerem gyerekkorom világát, azt, amit én, gyerek lévén nem élhettem meg. Maga a történet a születésem évében játszódik, abban az esztendőben, ami Orwell regényének a címe. Igaz, az egy képzelt diktatórikus világban játszódik, de én akkor születtem, abban a valós évben. Így is dedikálta nekem a szerző a könyvet. Csak utána olvastam el a borító hátulján lévő szöveget, melyből az is kiderült, hogy a könyv főszereplője majdnem én vagyok. Ezt is mondhattam volna Dés Mihálynak, amikor dedikált, gondoltam magamban. De nem ezzel töltöttem az időt, inkább belelapoztam a könyvbe, amiben nem voltak képek. Ez volt az első csalódás. A Facebook-on ugyanis voltak képek, és azt gondoltam, a könyvben is lesznek, de nem, az csak a Facebook-változat. De jó, mondom magamban, Facebook-változat. De ott meg szöveg nincsen. Semmi sem lehet tökéletes, mint a kommunista pokolban, ahol hol víz nincsen, hol meg vödör. De nem akarom magam hergelni, térjünk rá a szövegre és ne foglalkozzunk a képtelenséggel.

A szerző, mondhatnánk, majdnem a teljes ismeretlenségből lépett az olvasóközönség elé, persze azt mindenki tudta, hogy Dés László rokona, csak abban nem voltak biztosak milyen rokon. Sokan, akik nem ismerték, elsőre a fiának gondolták, azt, hogy Dés Lászlónak van testvére, tényleg csak azok tudták, akik ismerték, vagy emlékeztek a Banánhéjkeringő című filmre, amiben Dés Mihály játszotta a főszerepet, doktor Kondacsot. A játékos véletlennek köszönhetően pár héttel ezelőtt megismerhettem az igazi doktor Kondacsot, igaz nem orvos, hanem a matematika doktora, de saját bevallása szerint róla nevezték el a filmben Dés Mihályt. Nem tudtam még eldönteni legyenek-e fenntartásaim ezzel az állítással szemben, ezért inkább elhiszem, nincsen kedvem utána járni. Amúgy sem változtat a könyvön, és a kritikámon sem.

désborSzép vaskos könyv, öröm volt olvasni. Pár hétig végigkísérte életem, kicsit hozzám is nőtt, hétköznapjaim részévé vált, sajnáltam, hogy nincs több elolvasandó oldala. Ezt szeretem a vaskos könyvekben, hogy az életem részévé válnak, a közeli ismerős bájával és megszokottságával léteznek az életemben, ezért a könyv vége felér egy szakítással, mintha vége lenne a kapcsolatnak, ami után csak az emlékek maradnak. S már megint. Megint sikerült locsogásommal elkapnom egy fonalat a történetből. Dés Koszta János szerelmének és szakításának történetét meséli el ebben a műfajokban burjánzó, csapongó regényben, mintha egy kádárkori Ulyssest akart volna írni. Olvashatót, olvashatóbbat, mint amit James Joyce írt. Az olvashatóság terén sikerrel járt, mégis kicsit unalmas ez a történet, legalábbis annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint amennyire számítottam. Jó, talán kicsit többet vártam a könyvtől, ezt aláírom. Végül is mindkét regényben – őszintén megvallva az Ulyssest csak az ötszáznyolcvannegyedik oldalig olvastam – van egy kis érdektelenség, legalábbis az olvasó felteszi magának a kérdést, hogy miért? Például miért is írta meg Dés Mihály ezt a történetet? Jó kérdés, de igazából nem szeretnék válaszolni rá, hagyom lógni, és talán, ha lesz hozzá kedvem, válaszolok, persze a legjobb az lenne, ha az olvasó mondaná meg helyettem a választ. Ők is csináljanak már valamit, ne csak a kritikusok.

Barátnőm szerint minden sora arany – inkább Dés – válaszolom, persze nem mondom, hogy rossz, inkább az a baja, hogy nem elég jó. Nem úgy jó, ahogyan nekem jó lenne, talán ez a bajom a könyvel. Vannak benne jó részek – A temetői rondó című fejezet például zseniális –, néha döcög a stílus, mint egy szénásszekér, néha kiesik a ritmusból, amit megbocsájthatatlan bűnnek tartok egy ilyen hatalmas, ötszáznyolcvanegy oldalas szövegkolosszusnál. Nem mindig találja meg az odaillő szavakat, például következetesen „segget” ír fenék helyet, ami nem mindig passzol a szövegbe, sőt, bizonyos esetekben egyenesen sérti a fület. Próbál visszaadni valamit az élőbeszéd közvetlenségéből, ezért használ slendrián, hányaveti szavakat, amik így nem illenek bele a szövegbe, ami más helyeken mégiscsak irodalmi. A könyv szerkezetét, felépítést is érdemes alaposabban szemügyre venni, amit kissé kaotikusnak érzek. A lineárisan haladó történetet folyamatosan megtörő, más műfajban írott fejezetek csak megkavarják a regény menetét, az olvasót, akik nem tudnak rendesen elmerülni a történetben. Mintha Dés direkt meg akarná zavarni, ki akarná zökkenteni az olvasót a történet menetéből, amit egyébként kétlek, hiszen a Pesti barokk nem kifejezetten posztmodern mű, persze ettől függetlenül lehetnek benne posztmodern allűrök. Barátnőmnek tetszenek ezek, ahogy ő mondja, stíluskitérők, stílusbravúrok, szerintem inkább ripacskodások, „na, most jól megmutatom”-jellegű villogások… Hagyományos regényként indul, és minden benne is van, ami kell egy regényhez. Nem csak a műfajok váltakoznak, hanem Dés az alapmeséből több kiugrást tesz különböző történetekbe, így akar minél pontosabb képet adni a korról, amelyben a regény játszódik.

dés

Dés Mihály keresztmetszetet akart adni egy korról, amelyben élt, amely meghatározta élete egy bizonyos szakaszát. Olvasás közben érezni lehet, ahogy feltörnek agya rejtett zugaiból a különböző emlékek, feltartóztathatatlanul zúdulva a monitorra és az olvasóra. Az információáradatban nem tud megkapaszkodni a befogadó, annyi mélységet és magasságot kap a könyvtől. Csapong. Dés Mihály, csapong ebben a könyvben, mondhatnám szószátyár, mint a regényben szereplő nagymama, mindenbe belefog, ettől lesz egy kicsit zsúfolt a könyv tere. Túl sok a cselekményszál, minden egy külön történet, ahogy ő maga is írja valahol, a regény valamelyik oldalán. Van benne minden, háborús menekülés, zsidóüldözés, ÁVH-s és ötvenhatos történetek, kémkedés, szerelem, árulás, megcsalás, egyszóval minden, ami egy regénybe kell. Barátnőm szerint kultuszkönyv lesz belőle, szerintem ez egy kicsit túlzás, inkább azt mondom, olvasható, főleg annak, aki élt akkor, és annak is, aki még nem, vagy nagyon fiatal volt, és nem emlékszik rá. Vagyis mindenki olvashatja, aki akarja. Persze lehet, hogy kultuszkönyv lesz, nem tudom, majd eldönti az idő. Vagy kultuszfilm, ha megfilmesítik. Még az is előfordulhat, nem tartom kizártnak, mármint, azt, hogy megfilmesítik. Egyes fejezetek sokkal jobban mutatnának filmen, mint így, szövegben.

Désnek ez az első könyve, számára ez csak szórakozás, játéknak tekinti, szórakoztatni akar, ez nem Thomas Mann, nincsenek benne olyan mélységek. Persze a maga módján vannak, nem mondanám felszínes könyvnek, hiszen nem az. Egész jó, mondjuk nem lett a kedvencem, de ettől még bárkinek el lehet olvasni. Tegye is meg, és szórakozzon egy jót.

 

 

2013, Budapest,  Magvető, 581 oldal, 3990 Ft.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (2 szavazat alapján, az átlag: 5.00 out of 5)
Töltés ... Loading ...

Gottfried von Strassburg: Tristan

Nemrégiben a kezembe került Gottfried von Strassburg befejezetlen verses regénye, a Tristan, ami a Borda Antikvárium gondozásában jelent meg, Márton László kitűnő fordításában. A könyv szép, fólió nagyságú, minőségi papíron, szép tipográfiával került kiadásra, mint általában a Borda Antikvárium kiadványai.

A kötet érdekessége a kis példányszámon (300) kívül, hogy most először jelenik meg magyarul a teljes szöveg. Igazi csemege a könyvgyűjtőknek, és azok számára is, akik szeretik az egyedi könyveket, ugyanis a háromszázból tizenkét példány számozott lesz Juhász János művészi bőrkötésében, tokban a közreműködők aláírásával. Várhatóan a Könyvhétre készül el.

Igazi ünnep ez a bibliofilek számára, hiszen hazánkban egyre kevesebb a számozott, kispéldányszámú, igényes kivitelű, minőségi papírra nyomott, szépen megtervezett, egyedi kötésű könyv. Vagyis egyszóval mondva egyre kevesebb a bibliofil kiadvány, és amik vannak, azok sem ütik meg azt a szintet, általában silány minőségűek, amik között csak pár olyan akad, amit szépnek lehet nevezni. Ilyen kivételeknek számítanak Borda Lajos könyvei, amik egytől-egyik megfelelnek egy vérbeli bibliofil gyűjtő igényeinek. A második világháború előtt, hazánkban is tombolt a bibliofil mánia és mondhatnám garmadával jelentek meg a római, vagy arab számokkal ellátott merített papírra nyomott, fél, vagy egész bőrbe kötött könyvek. Legutóbb a hatvanas, hetvenes években élte fénykorát a bibliofil könyvkiadás. Persze, amíg van Borda Lajos, még nem szabad temetni az igényes könyveket. Vannak törekvések a szép könyvekre, és ahogy a könyv a XXI. században egyre inkább művészeti alkotássá válik, úgy növekszik majd a ritka, szép könyvek iránt a vágy, nemcsak gyűjtők körében, hiszen a szép utáni vágy, önmagában is igény. Legalábbis annak kellene lennie.

96395DtA másik ismert és szép Borda kiadvány Sebastian Brant könyve A bolondok hajója, amit szintén Márton László fordított, Borda Lajos kérésére, míg a fent említett Tristan magyarra fordítása Márton László szívügye volt, aminek kiadására a legmegfelelőbb embert választotta Borda Lajos személyében. Így az olvasó nemcsak irodalmi, hanem könyvészeti élményt is kap Borda Lajos könyvein keresztül.

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (4 szavazat alapján, az átlag: 3.75 out of 5)
Töltés ... Loading ...